Nem szeret adót fizetni: jelenleg Svédországban él, korábban Dániban és Svájcban élt hosszabb ideig. 2015-ben költözött vissza Svédországba, akkor fizetett adót a svéd államnak először, 1973 óta.
Fogához veri a garast: Használt ruhákat hord, szeret a bolhapiacokon vásárolni.
Ha módja van rá, a fejlődő országok valamelyikében vágatja le a haját.
A repülőn mindig turista osztályon utazik, gyakran vonatozik, szigorúan a másodosztályon.
Michelin-csillagos éttermekek helyett gyakran betér az egyik Ikeába, és ott eszik. Szereti a svéd húsgolyót.
Hazaviszi magával az éttermekből az asztalra kitett, kis zacskós sót és borsot. Még a teafiltereket is újra felhasználja.
Egy húszéves Volvóval jár, s mindezt azzal magyarázza, hogy Svédország déli részen, ahol ő felnőtt, ilyen spórolósak az emberek, ő pedig nemcsak őrzi a régi életmódot, de példát is szeretne mutatni ezzel mindenkinek.
A házában (nem tudni, hogy melyikben, ugyanis több ingatlana is van) állítólag csak saját maga által összeszerelt Ikea-bútorok vannak.
A vállalat 2012-ben nyilvános bocsánatkérésre kényszerült, mert napvilágra került, hogy az 1980-as években keletnémet politikai foglyok készítették bútorait.
Az alkalmazottaknak is spórolnia kell, kiadta, hogy a papír mindkét oldalára írjanak, és csak olcsó hotelekben szálljanak meg.
A bútorkereskedő testamentuma című, saját kezűleg írt könyvecskéjében Kamprad további spórolásra buzdít: a hatékonyság, a költségcsökkentés fontosságát hangsúlyozza, az erőforrások pazarlását pedig halálos bűnnek tartja.
“Nincs szükségünk flancos autókra, hangzatos címekre, státusszimbólumokra, mert az erőnkre és az akaratunkra támaszkodunk!” – ez a mondata azóta szállóigévé lett.